04. fejezet

Sziasztok pudingok!! Nagyon köszönöm az 1400+ megtekintést, és a pozitív véleményeket. Most is kíváncsi vagyok rájuk, és örömmel válaszolok mindenkinek akinek kérdése van, szóval írjatok nyugodtan.:) Sajna ez most rövidebb rész lett, de remélem nem haraptok.:0
Jó olvasást a részhez, xo Puding.





Egy nagy ütést éreztem a fejemen és minden kezdett homályosodni. Épp fejemhez kaptam, mikor a szemem lecsukódott és francért sem bírtam kinyitni. 

Nem voltam tudatomnál. Nem bírtam mozdulni és a hangok is egyre csak tompultak. A fejem szörnyen fájt, de ez is lassan enyhült. Mint minden más is környezetemben, testemben. Az utolsó amire emlékszem, hogy Oli a nevemen szólít és valaki a fejemre helyezi kezét. Mikor újra tudatomnál voltam minden fájdalom és érzés visszatért. A fejem sajgott illetve a csuklóm is szörnyen fájt, a hányingerről nem is beszélve. Csipogás csapta meg a fülem, ami csak egy helyen szokott előfordulni, a kórházakban. Kórházban voltam. A kezemet szorította valaki illetve éreztem, hogy azon a személyen kívül még egy ember tartózkodott a szobában. Szemeimet lassan megemeltem, de fénytől az azonnal visszacsukódott. Mikor pislogtam párat a fényt is kezdtem megszokni, így az arcokat is kitudtam venni. Aki a kezemet szorította az Keve volt, mellette pedig Pete foglalt helyet.
- Mmmm - nyöszörögtem.
- Lu, felébredtél? - ölelt meg - annyira örülök, hogy jól vagy! - szorított még jobban. Imádom Kevét. Nem vagyunk olyan érzelgősek, de ha valami baleset történik a másikkal mindig nyugtalanok vagyunk és aggódunk. Hisz testvérek vagyunk, méghozzá ikrek. Ez természetes, szerintem.
- Rosszul vagyok. - jelentettem ki, és majdnem kidobtam a taccsot. Undi.
- Agyrázkódásod van. Nem szóltam még anyának, mert tudom, hogy nem bírnád. Oli pedig lent van a büfében, mert nem bírt magával és mindenért magát okolja.
- Mert hülye. - közöltem egyszerűen - Pete, hívd ide az orvos, please. Vizsgáljon meg, aztán had menjek.
Nálunk ( főleg nálam ) gyakori, ha egy- egy szót angolul mondunk, bár van olyan is, mikor elememben vagyok akkor képes vagyok angolul vagy spanyolul beszélni. Folyékonyan megy, mivel sokat utaztam, nyaralások, versenyek, kiruccanások sorozata miatt.
- Az orvos itt is van. - lépett be egy 40-es éveiben járó pasas. - Kozmutza Endre vagyok, örvendek.Meg is vizsgálom, és ha mindent rendben találok, mehet is haza a barátaival.
- Rendben.
- Fáj valamid? Esetleg rosszul vagy?
- Szörnyen fáj a fejem és a csuklóm ezek mellett úgy érzem menten elhányom magam. Ezeken kívül semmi.
- Rendben. A fejed még egy ideig fájni fog, erre nyugodtan szedhet fájdalomcsillapítót. A csuklója pedig meghúzódott az esés, és a testsúlya megtartásában. A kötésnek egy hétig rajta kell lennie, utána már újra virgonckodhatsz. - értem... - Ettél esetleg valamit a baleset előtt?
- Azt hiszem utoljára reggel ettem, egy pudingot. Azóta nem.
- Kérem, táplálkozzon rendesen. Most megnézném a pupilláidat. - Majd kezébe vette azt a cuccost, aminek nem jut eszembe a neve és belevilágított a szemembe, az pedig követte a fényt, mintha sóvárogna utána, pedig nem így volt. Inkább szabadult volna tőle.
- Rendben, minden okés, hazamehetsz. Legközelebb legyetek óvatosabbak.
- Köszönöm. - álltam fel tüstént, amit meg is bántam mivel megszédültem és így Kevébe kapaszkodtam.
- Csak semmi hirtelen mozdulat. - figyelmeztetett az orvos mosolyogva. Most azon mosolyog, hogy szenvedek? Mert megnézném mennyire mosolyog mikor beverem a szőrös képét. Kimentünk a szobából, egyenesen a földszintre, Pete a karjában vitt, a szédülésem, rosszullétem és fáradtságom miatt. Mikor leértünk Oliba ütköztünk.
- Lu, ne haragudj, nem akartam. Nagyon sajnálom, bűntudatom van amiért miattam vagy rosszul. Tényleg ne haragudj! - szeme könnyezett, és veszettül aranyos volt. Válaszul csak annyit tettem, hogy elmosolyodtam és Pete karjaiban maradva szorosan megöleltem őt. - Ne legyen bűntudatod. Szeretlek. - suttogtam füleibe, mire ő is visszasuttogta a nagyon sokat jelentő szót.
- Én is szeretlek.

****

Hát igen, anya nem igazán örült a hírnek, de megnyugodott mikor megtudta hogy semmi bajom nincsen. Ma reggel nem igazán volt kedvem suliba menni, de nem akartam hiányozni már az első héten. Éppen beilleszkedés folyik, sok-sok nyári sztorival. Ezt nem hagyhatom ki! A fürdőben letusoltam, hajat mostam amit később meg is szárítottam, göndörítettem. Szemeimet kihúztam, tusvonalat kreáltam és szempillaspirált kentem fel. Ezután jött a ruhaválasztás. Hosszú percekig álltam a szekrényem előtt, mikor eldöntöttem, mást fogok viselni. Felvettem egy lila trikót majd azt gondosan betűrtem a szoknyámba, amit derékig felhúztam. Nem egóból mondom, de szerintem nagyon csinos voltam. Felvettem a szintén lila Vans cipőmet ( rengeteg színű van, látszik, hogy tudom mi a jó :D) majd a sulis táskámmal lerohantam. Keresztül vágtattam a nappalain, egyenesen a konyhába, ahol Kevin éppen műzlit evett. Én is megcsináltam a sajátomat és enni kezdtem. Elkezdtünk közbe beszélgetni a suliról, hogy milyenek az osztálytársai és, hogy milyen óráink lesznek. Rendesen elbeszélgettünk és folytattuk is volna, de csengettek. A műzlis tálunk ilyenkor már a mosogatóban volt. Megkérdeztem Kevét, hogy vár-e valakit, mire megrázta a fejét. Értetlenül battyogtam az ajtóhoz és nyitottam is ki azt, mire elállt a lélegzetem. Egy oly rég látott ismerős ( igaz csak egy hónapja, de az régen volt ) volt előttem, aki nagyon sokat jelentett nekem. Nem szólt, hogy erre jön/jönnek Amerikából. Nem szólt, hogy erre jön/jönnek Amerikából. Nem gondoltam, hogy bekötözött kézzel egy baleset után, a suli kezdete előtt találkozunk legközelebb. Teljesen váratlanul ért.