Pudiing
Kint voltunk a kosárpályán, és játékos mégis komoly meccset játszottunk mi így tízen. Ez az első találka az Általánosban megismert haverokkal. Két szokásos csapatban voltunk és csak játszottunk ahogy tudtunk. Rengeteget nevettünk egyes bakikon, illetve beszólásokon mik akkor özönlöttek, ha valaki épp kosarat dobott. Mocskos a szánk, de ez senkinek sem lenne új. Már vagy a huszadik kosarat dobhattam, mikor Milán megelégelte.
- Bazdmeg Luca, álljál már le. Tudod, nagyon idegesítő, hogy lányként mindig lenyomsz minket? Önző vagy - biggyesztette le a száját és szúrós szemekkel nézett. Nem tudtam komolyan venni.
- Van egy öcsém, mit gondolsz? Az meg csak plusz, hogy az alap készségeim jobbak a tieteknél - nyújtottam ki a nyelvem mire még inkább szúrós szemekkel néztek rám. Már a többiek is.
- Srácok, szerintem mutassuk meg neki, kik is vagyunk - nézett a többire.
- Benne vagyok, biztos elfelejtette már a külön töltött idő miatt- vigyorodott el gonoszan Maci.
- Ne, srácok csak vicceltem - kezdtem angyalian mosolyogni mikor felém közeledtek és próbáltam észrevétlenül mindig hátrébb araszolni. Ennek következtében hamar a zöld kerítésnek simult a hátam elzárva a menekülési esélyeimet. Végem volt.
**
Eldöntöttük, hogy elmegyünk enni a mekibe. Én régi otthonom,életem. Egészségtelen kaják, barátok kik a rosszba visznek de nem kívánhatnál jobbat - mert nem érdemled meg -, és természetesen akkori stílusomhoz híven Linkin Park-os fekete pólómban voltam, csontvázas harisnyanadrágom felé egy fekete rövidnadrágot vettem fel, amit a pólóm el is takart. Bakancsot vettem fel, mivel már hűvös van ilyenkor, ehhez passzolt a bőrdzsekim is. Hajamat egy kendő segítségével fogtam fel lazán, hozzácsaptam a sok-sok fülbevalót és agyon parfümöztem magam. Ez az aki mindig is voltam. Nem az, aki lányos ruhákban feszít és mindenkire ráhajt. Nem is tudom, miért játszom meg magam. A suliban is teljesen máshogy viselkedek, mint ezekkel a barátokkal. Bár az a legrosszabb. hogy nem tudom melyik énem az igazi Én. Az odafelé vezető úton sem tudtam másra gondolni, nem is igazán vettem ki a részem a beszélgetésből, nem csoda, hogy meglepődtem mikor beértünk a jóleső melegre, hisz Milán kezét átvetette vállamon és boldogan nevetett. Jó, oké, régen is ez volt, de nem tudtam mire is számítsak. Bár nem is tudom mit gondoltam, hogy majd megváltozunk és nem is találkozunk többet? Hogy majd ha találkozunk is, mint régi banda, vajon minden megváltozik, és semmi sem lesz ugyanolyan? Igen, ezt gondoltam. Mondtam a srácoknak, hogy én a szokásosat kérem, és keresek asztalt. Így is lett, én odamentem egy nagy asztalhoz és leültem a tetszőleges helyre és vártam, hogy megérkezzen a kajám, éhes voltam. Megkocogtatták a vállamat, mire kicsit megugrottam és hátrafordultam.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - mondta mosolyogva.
- Semmi gond - mosolyogtam vissza. - Mi a helyzet Áron?
- Semmi érdekes - ült le a mellettem lévő székre és újra felém fordult. - Lenne egy gáz kérdésem - húzta el a száját és zavartan elfordította a fejét.
- Hallgatlak - hajoltam előre kíváncsian.
- Nos izé... nem tudod, hogy Annak tetszik- e valaki? - olyan esetlenül, pirulva kérdezte, hogy nem tudtam kinevetni. Egyszerűen túl aranyos volt.
- Úristen, neked tetszik Ann? Ez irtó jó - ragyogtam fel.
- Igen, de ha elmondod neki kicsinállak - nézátt rám szúrós szemmel ami egy pillanat alatt visszaváltozott azokká az aranyos bárányszemekké. - Szóval? - kérdezte türelmetlenül.
- Nem tudok róla, hogy tetszene neki valaki - mosolyogtam - de azt ajánlom, hogy közeledj hozzá. Hívd randikra, bókolj neki. Könnyű zavarba hozni, és olyankor nagyon aranyos. Ha ajándékot veszel neki, az nem csak a bandás pólókban merül ki, tudod, imádja az aranyos dolgokat. A stílusotok hasonlít, nem hiszem, hogy gondok lennének - mosolyogtam mint a vadalma. - De ha megbántod kinyírlak. Felnevetett és hálásan nézett rám.
- Nem fogom ne aggódj. Tudod, Ann nagyon jó barátjának tart, csak fél közeledni hozzád, ugyanis tart attól, hogy nem engeded be. Amúgy köszönöm - mosolygott angyalian majd megpuszilta az arcomat és felállt. - Szia Luca - intett és elment a rá várakozó barátaihoz. Egyiküket sem ismertem, viszont párat láttam a suliban.
- Itt a kaja - érkeztek meg a srácok. Mellém Milán, velem szembe Maci került. Ettünk és beszélgettünk, úgy mint régen, míg olyan téma jött ami egyáltalán nem kapcsolódott a jó hangulatban zajló csevegésünkre.
- Amúgy ki volt az előbbi gyerek? A barátod? - kérdezte Milán kíváncsian. Hangja tele volt megvetéssel, ami nagyon nem tetszett nekem. Arra nézett, ahol Áron még mindig a barátaival szórakozott, de elég hangosan tehette fel a kérdést, mert ő és a barátai is felénk kapták a fejüket.
- Az osztálytársam és elég jó barát - mosolyodtam el.
- Ja persze - nézett végig lenézően rajta én pedig felhúztam a szemöldököm. - Tuti buzi - szavait csak úgy köpte, néhány asztalunknál ülő felnevetett, páran csóválták a fejüket, csak én és Maci néztünk idegesen egymásra. Tudom, hogy ismeri Áront, van közös képük facebookon, nyilván neki sem tetszett a helyzet. Mielőtt megszólalhatott volna, én megtettem helyette.
- Ne hívd így. Soha - szögeztem le és fenyegetően néztem szemeibe. Idegesítően felhúzta a szemöldökét, a nevető arcok izgatottá váltak, várták milyen balhé lesz már megint. Nem először vitáztunk, de semmi sem volt komoly. Viszont nem szeretem, ha a barátaimról mondanak akár egy csúnya szót is, ami nem igaz. Felkönyökölt az asztalra és közelebb hajolt hozzám, lenézően mérte végig arcomat míg meg nem szólalt megint.
- Most mér' véded? Ha osztálytársak vagytok nem ismerheted régebb óta mint engem. Sokkal régebb óta állok melletted mint ő, mégis az ő oldalán vagy? Ennyire áruló lennél?
- Csak védem a barátaimat. Még egy rossz szó és nem állok jót magamért - figyelmeztettem, de ő ügyet sem vetve rá tovább folytatta. Sok szem égetett, kellemetlen volt az egész.
- Most félnem kéne? - nevetett fel röhejesen - Csak nem tetszik neked? Az a buzi, aki még nálad is gyengébb lehet - nevetett még mindig, de már nem csak rajta, rajtam is. Hangja gúnyos és lenéző volt, kezeim ökölbe szorultak és szúrós szemekkel néztem rá.
- Kussolj.
- Nézz már rá - így tettem, ők is elég dühösen meredtek az asztalunk felé, ami még inkább felidegesített. - Az összessel együtt egy forintot sem érnek! - szinte már kiabált, nem értettem mi ütött belé. Féltékeny volna? Nem hiszem, sosem történt semmi kettőnk között. Nagy nőcsábász volt, ezért is nem tekintettem rá úgy, mint barát jelöltre. Erősen megragadta a karomat és felrántott az asztaltól, a székem a földön kötött ki, én döbbenten meredtem az engem szorosan tartó fiúra. - Nem jó ha ellensége vagyok az embernek - sziszegte.
- Eressz el - nem cselekedett, még inkább szorított a fogásán, nem bírtam ki felszisszenés nélkül, amit az ő elégedett vigyora követett. Maci is próbálta lenyugtatni, de mintha itt sem lenne. Láttam, hogy a másik asztaltól is felállnak de a fájdalom a karomban nem engedett másra összpontosítani. - Hallod? Eressz el! - kezdtem rángatni kezeim, de így csak még jobban fájt, tudtam, hogy nyoma fog maradni. - Ez fáj - ordítottam rá.
- Hagyd békén - rántotta el Áron és behúzott neki. Én a fájó területeket vizsgálgattam, egy másik srác pedig hátrébb húzott tőlük, ahol Maci ölelése fogadott. A srácok egyik pillanatról a másikra a földön kötöttek ki, mire én nekem oda kellet menni leállítani őket. Más is segített felhúzni Áront, de mielőtt odafordultam volna hozzá egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Majdnem elestem, egy srác tartott meg. Szemeimbe könnyek szöktek és hitetlenkedve, megbántott szemekkel meredtem a kéz tulajdonosára. Áron mielőtt újra megindult volna, Maci vette Milánt kezelésbe. A falnak lökte és mondott neki valamit. Nézni sem bírtam. Áron megfogta a kezem és kihúzott a hűs levegőre, már elég messze mentünk el, mikor földbe gyökerezett a lábam.
- Megütött - hangom remegett, könnyeztem és nem sok hiányzott a síráshoz. Áron csak megölelt, közel húzott magához és simogatott. Ez hiányzott hozzá. Sírni kezdtem, de nem csak mai események, de az elmúlt hetek összes vészes helyzete miatt. Keservesen sírtam Áron vállán, ki csak tűrt és tűrt, nem törődve egyre vizesebb és sminkesebb pulcsijával. Csak simogatott, hol a fejemet, a hajamat, hol a hátamat és derekamat. Ott volt velem a leggyengébb pillanatomban és lágy hangon vigasztalt. Féltem. Féltem Milántól, a jövőtől, mindentől jelen helyzetben. Szavai viszont egy kis megnyugvást adott, amiért szörnyen hálás vagyok.
- Ne aggódj, én itt leszek.
