Díj #2 #3 #4 #5 #6

Sziiasztok! Dijsorozat emberek, jézus, köszönöm szépen!!! ♥:$:*

 

19. fejezet

Sziasztok Pudingok! Szünetben remélhetőleg több időm lesz írni, és több fejezettel tudok szolgálni. Köszönöm azoknak akik velem vannak, ezt a 39 feliratkozót és a 22.200+ megtekintést. Lehet másnak nem annyira, de nekem ez igen is nagy dolog. Vannak olyan pudingok akik azt hiszik/hitték, hogy nem fogok beszélni velük mert "híres" vagyok. Egyáltalán nem vagyok az. Minden pudingommal szívesen beszélek, csevegek, ismerkedek és ha segítségre van szükségetek akármiben, vagy tanácsra, mindenkinek állok szolgálatára. Gondolhatjátok, hogy ez csak süket duma, de nem. Én szeretném az összes pudingom életét egy kicsit feldobni, legalább azzal, ha új fejezet írok. Nagyon köszönöm mindegyikőtöknek az eddigieket, nagyon szeretlek titeket!!♥
Sok-sok puszi és ölelés
Pudiing


Egész nap másra sem tudtam gondolni, csak a teremben történtekre. Szerencsémre Patesz semmit sem látott vagy hallott, csupán nem értette mit csinálok bent mindig az ofival. Semmit.
Délután elkísért kosáredzésre, és végig ott is volt. Nézett engem, biztatott, a nevemet ordibálta. Csak edzés volt, nem is meccs. De ő mégis ott volt, és csak engem nézett. Csak engem.
Megvárta az edzés végét, azt, hogy visszaöltözzek a rendes ruhámba miután lezuhanyoztam, azt, hogy az edzővel vagy a többiekkel beszéltem, mindent. Csak várt és várt türelmesen...rám.

Este volt már, mikor a csarnokból elindultunk hazafelé. Nem tudtam másról beszélni, mint a holnap esti meccsről.
- Nagyon félek! Ez az edzés sem volt a legjobb!
- Ne félj, király vagy! Nem ismerek nálad jobb kosarast, és amúgy is, éles helyzetekben mindig előjön a legjobb - mosolyodott el. - Holnapra pedig ki kell pihenned magad, az edző is megmondta, de úgy nem tudsz pihenni, ha csak a holnapon töröd a fejed. Kaptál felmentést, én iratok anyával és nálatok alszok. Ne nézz így, ebbe nincs beleszólásod.!
Mosolygott még akkor is, amikor hitetlen szemekkel néztem rá. Eddig nem is gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok. Nagyon nagy szerencsém van, hogy itt van Pete. Bekönnyezett szemekkel néztem rá és megtorpantam, aminek hatására ő is így tett. Egymással szemben álltunk, én könnyes míg ő aggódó szemekkel.
- Mi a baj? Rosszat mondtam? - közelebb lépett hozzám, látszott rajta, hogy nem tudja mi van, de bánja, hogy miatta könnyeztem be. Pedig nem volt semmi bajom, csak...rájöttem. Rájöttem arra, hogy mindent odaadnék érte, arra, hogy nála jobb barát égen világon nincs és arra, hogy én szeretem őt. Teljes szívemből.
Megcsóváltam a fejem és a nyakába borultam. Olyan szorosan öleltem mint még soha, és vágytam arra, hogy ő ennél is szorosabban szorítson magához.
 Visszatért az az énem, mint amikor együtt voltunk. De egyikőnk se szerette egymást úgy.
Csak fellángolás volt kettőnk között, semmi igazi. Csak barátság. De most már kezdek mást érezni, ami nálam hülyeség. Ő szeret mint egy legjobb barátot szokás, semmi több. És ez elkeserít.
- Szeretlek, nagyon szeretlek - kezdtem el sírni. Ott álltunk a járdán este kilenckor, egymás karjaiba borulva. Egy szerelmes párnak ez romantikus pillanat lenne, de a barátoknak ez teljesen más.
- Nyugi, ne sírj, tss.. - csitított, mire nagyokat szipogtam. - Én is szeretlek, mindennél jobban.
A szívem kihagyott pár ütemet, majd olyan lódulattal kezdett el újra dobogni, mintha ki akarna törni a helyéről. Pedig nem lenne szabad.
Miután lenyugodtam elindultunk hozzánk. 10 perc sem volt az út míg odaértünk a házunkhoz, ez is csendben telt. Nem abban a kínos csendben, hanem mindketten elmerültünk gondolatainkban.
Otthon anya örömmel üdvözölte barátomat, felhívta az anyját, hogy nálunk alszik, és holnap is velem lenne. Beleegyeztek, hisz a szüleink imádják egymást és minket. Legjobb barátnők. Szegény Marcsi, mikor Pete apukája meghalt nagyon maga alatt volt, ahogy Patesz is, de szerencsére az anyukája megint boldogságra tett szert Rolcsi bácsi mellett és még Patesz is nagyon jól kijön vele. De kanyarodjunk vissza.
Mivel drága barátocskám eldöntötte, hogy már alszunk is ezért elkezdtem vetkőzni. Előtte. Igen, egy kicsi szándék is volt az egészben. Levettem a nadrágomat és zoknimat, már csak felső és bugyi volt rajtam. Na meg melltartó. Elordítottam magam, kerestem a pizsifelsőm.
- Anyaaa! Hol van a pizsim??
- Kimostam vegyél fel mást! - ordított vissza lentről.
Nem nagyon szeretem a pizsiket, jobban bírom a póló-bugyi párosítást, ezért könyörgően meredtem Petére.
- Mi az? - kérdezte értetlenül.
- Aludhatok a felsődben? Please.
- Jó, rendben - és levette magáról. Ott helyben. A felsőteste csak úgy vonzotta a tekintetem, nyomban el is pirulhattam. Vöröslő fejjel vettem el a felsőjét majd lekaptam magamról a pólómat. Rajta volt a sor, elpirult, én pedig felvettem a felsőjét. Nagyon jó illata volt, megnyugtatott. Kikapcsoltam a melltartómat és levettem aztán eldobtam a szobámban. Rend lvl Luca.
Be is feküdtem az ágyba, megvártam míg Patesz is leveszi a ruháját és befekszik mellém. Átdobta kezét a derekamon és közel húzott magához. Kezemet rákulcsoltam övére és elnyomott az álom.

18. fejezet

Reggel korán felkeltem, nem tudtam aludni. Már akkor tudtam, hogy ez egy szar nap lesz. A kedvem a nullát verdeste ráadásul még egy pattanásom is született. Odavánszorogtam a tükörhöz és elkezdtem sminkelni. Először pirosítás elleni krémet kentem szét az arcomon, ami után alapozót vittem fel, majd korrektort és púdert. A szememet szemceruzával kihúztam, aztán tussal macskaszemet kentem magamnak. Kétszer is volt, hogy az a tus a földön végezte, mert annyira nem sikerült normális tusvonalat húznom, hogy már ki volt a nemlétező faszom. Amikor ezt befejeztem elmentem a szekrényemhez és nézegettem a ruhákat. Szar kedvem szerint egy depis öltözéket választottam volna, de mivel tetszeni akarok Nor..khm, magamnak ezért próbáltam magamhoz képest csinos lenni. Az ősz igenis beköszöntött ezért a virágos hosszú ujjú Ramones-es pulcsimat vettem fel cicanacival. Fehér converse cipőm eléggé jól meg volt ezzel a ruhaszettel, én szerintem. A hajamat csak kifésültem így hullámosan omlott vállaimra. Épp felálltam a székből mikor Keve benyitott.

- Segítesz ruhát választani? - nézett zavartan körül a szobámban, mire én mindent tudóan elmosolyodtam.

- Hogy hívják a lányt? - kérdeztem kedvesen.

- Vivien.

- Szép név - mosolyogtam. - Na gyere, nézünk valami klassz cuccot - toltam ki a szobámból.
Átvánszorogtunk a szobájába és kiválasztottam egy fekete csőfarmert amit nemrég vehetett mert még egyszer sem láttam rajta, illetve egy fehér, egyszerű felsőt amin fekete "F*ck Your Selfie" felirat volt. Öcsikém igazán dögös volt, ha nem lenne rokonom én is rámozdulnék, de ez ugye nem meglepő, kire nem...

Együtt megreggeliztünk és együtt indultunk el suliba. Most deszkával gurultunk a sulihoz félúton a többiek is csatlakoztak, így mint régi csapat haladtunk előre.
Első órában, matekon dolgozatot írtunk. Nem hazudok, semmit sem tudtam. Általánosban szerettem a matekot, jó is voltam belőle, de ez a matek amit itt leművelnek katasztrófa.
Aztán következett az osztályfőnöki. Először orvosi papírokat osztott ki, ugyanis csütörtökön megyünk orvosi vizsgálatra. Le kell borotválkoznom, szóljatok majd! Aztán jöttek a közszolgálati papírok. Az évben kötelező letenni az 50 óra közszolgálatot, aminek valljuk be, semmi értelme. Szerintem a kórházba fogok menni, mert az közel van. Majd még meglátom. Az egész osztályfőnöki óra elment ezekkel, csekket kaptunk a később kapott könyvekről és a többi. Na meg, közölte, hogy pénteken fogadóóra lesz. Tudni kell anyáról, hogy ő minden létező szülőin és fogadóórán ott van, nincs esély megúszásra és esetleges kegyelemre. És nem tudja még a spanyol kettesem..
Miután kicsengettek, az ofő megint benntartott. Pedig nem is csináltam semmit!!
- Luca, beszélnünk kell, és ez nem várhat! - állt elém az asztalt megkerülve. Meglepődtem hirtelen közelségétől, zavarba jöttem. Fene egye meg azokat a szemeket és aranyos arcot!
- Mi lenne az, tanár úr? - mosolyogtam félénken. Nem tudtam miről akarhat beszélni, a magánéletemhez pedig semmi köze.
- Ne hívj így - utasított egy kicsit haragosan mire felemeltem az egyik szemöldököm. - Tegezz.
- Jó, Dávid, mit szeretnél? - adtam meg magam parancsoló tekintetének.
- Mondd ki még egyszer a nevem.
- Tessék?? - minden zavaros volt, nem értettem mit akar.
- Csak mond ki! - fogta meg vállaim. Ahogy hozzámért libabőrös lettem, gerincemen átfutott a hideg forróság. És ismét, a leírottaknak semmi értelme.
- Dávid, mit szeretnél? - és itt azt hittem elájulok. Fogta magát és megcsókolt.

Sok minden leírhatatlan amit akkor éreztem. Tudtam, ó, nagyon is jól tudtam, hogy ezt nem lenne szabad. De mégis, valami miatt visszacsókoltam. Szánk úgy mozgott együtt, mintha rég erre lennének összehangolva. És mint mindig, minden álomnak vége szakad. A csengő megszólalt, az eszem visszatért és ezzel a lökéssel tántorítottam el magamtól. Amit csináltunk hiba volt. Mindkettőnk függ ettől, a legjobb lenne elfelejteni. Azóta se tudok másra gondolni, csak arra a pillanatra.
- Ez hiba volt, felejtsük el! - mondtam durván és sietősen.
- Nem, nem volt az. Bolondulok érted! Ne csináld ezt! - még a kölyökkutya szemei sem tudtak meggyőzni. Ebben az esetben nem.
- Nem! Sose lesz olyan, hogy te és én! Vagy te és vagyok én! Felejts el engem, és ha lehet ne szólj hozzám. Leszarom, hogy tanítasz vagy nem, leszarom, hogy az osztályfőnököm vagy, de mégis a tanárom, semmi kapcsolat nem lehet közöttünk. Menj és szedj fel egyet a suli lotyói közül, belőlem nem eszel! Remélem erre a csókra fogsz emlékezni, mert szent, hogy nem lesz több.
Arca megbántottnak hatott, de azzal a hatállyal amint elmondtam ezt, rohantam ki a táskámmal a teremből, ahol Patesz furcsa tekintettel várt, valószínűleg engem. Hogy mit látott és mit nem?! Na bazdmeg..